A. J. Christian

A következő kérdést A. J. Christian 2005-ben, egy nyilvános előadáson kapta.

„- Kedves Christian! Gyakran beszélgetek rólad másokkal, s amikor téged szidnak vagy kritizálnak, mindig megdöbbenek az emberek vakságán, ráadásul az ilyenkor kirobbanó vitában én is agresszív leszek, pedig tudom, hogy a vitának nincs semmi értelme. Téged szemmel láthatóan nem érdekel mások véleménye, hogy csinálod? Mesélnél valamit a kritizálásról?

– Tudod, én maximálisan támogatom az engem kritizálókat, szidalmazókat. Mégpedig azért, mert a kritizálás egy olyan lehetőség, amely sokat ad(hat) a kritizálónak és a hallgatónak épp úgy, mint a célszemélynek – jelen esetben nekem.

A kritizálás, a véleményezés vagy az ítélkezés, a legtöbb szellemi ember szemében „bűn”, mert az általános felfogás szerint a szellemileg fejlett, megvilágosodott ember ilyet nem csinál. Azonban ha megfigyeled az élet természetét, meglátod, hogy a valóság ennél sokkal összetettebb…

Haladjunk sorban, kezdjük a kritizálóval. Az egyén kialakulásának egy szakaszában a véleményalkotás nagyon fontos! Az ítélkezés segíti az embert, hogy tisztába kerüljön a saját határaival, sőt, olykor arra is alkalmas, hogy tágítsa azt. Sajnos, ez utóbbi ritkán következik be, mert a kritizálónak általában olyan erős a meggyőződése, hogy nem, vagy csak elferdítve fogja fel azt, amit a másiktól hall. Ennek ellenére a másik szapulása még ekkor is fontos, mert a kritikus bizonyos feszültségektől csak így szabadulhat meg. Úgyhogy, ha valamiért úgy alakul, nyugodtan hangoztasd a véleményed és ne nézd le azt, aki ezt teszi – ne feledd, ha a pocskondiázásnak nem lenne értelme, akkor nem lenne.

Nos, a hallgató számára több okból is fontos, hogy hallja a másokról szóló kritikát. Maradjunk a példánál: téged zavar, hogy engem hazugnak vagy szálhámosnak tartanak, ugye? Figyelj: van, aki látott levitálni, és azt mondja, hogy tudok levitálni, van, aki szerint csak kötélen lógtam vagy tömeghipnózist alkalmazzam. Van, aki szerint én gyógyítottam meg őt vagy a gyermekét, van, aki szerint csak véletlen volt… Kinek van igaza? Nem tudhatod. Senki sem tudhatja. Viszont vedd észre, hogy a te meggyőződésed épp úgy csak egy elv, mint azoké, akik szélhámosnak tartanak. Vedd észre, lehet, hogy nekik van igazuk! Azért ne tarts megvilágosodottnak, hitelesnek vagy tudom is én mekkora szentnek, mert annak hiszel. Érted? Úgyhogy az, hogy hallod a rólam szóló szidalmakat, alkalmat teremt arra, hogy szembesülj a saját hiteddel. Nem véletlenül kérlek mindig arra, hogy ne hidd el a szavaimat, és hogy figyelj. Nekem és neked is az a lényeg, hogy megélhesd azt, aki vagy – az engem kritizálók segíthetnek neked abban, hogy túllépj a rólam alkotott képen.

Másrészt, miközben hallgatod, ahogy – a példából kiindulva – engem szidnak, és közben figyeled magad, sok mindent megtudhatsz önmagadról. Amikor téged szapulnak, általában nem tudsz tárgyilagos maradni. Azonban amikor mást szidnak, könnyebben veheted észre a benned végbemenő változásokat, a különféle rezdüléseket. Ez azért visz előbbre, mert saját magad éled meg a benned lévő tartalmat, nem pedig egy gurunak, pszichológusnak vagy könyvnek hiszel. Amikor épp a másokról szóló kritikát hallgatod, ne hidd el, amit mondanak, ne is tagadd meg, egyszerűen csak figyeld magadat, mert így az eseményeket a saját hasznodra fordíthatod. A vitát és az ítélkezést ellenzőknek annyiban igaza van, hogy ezek a téma szempontjából nem visznek az igazság közelébe: amikor az emberek vitáznak, akkor olyan meggyőződések csapnak össze, amelyet mindkét oldal alá tud támasztani – logikus, tapasztalati, stb. – érvekkel, de az értelmes ember tisztában van vele, hogy az ő logikája vagy tapasztalata is lehet téves…

Úgyhogy a vitázás és a vélemény hangoztatása azért nem visz az igazság felé, mert mindenki csak azt ragadja meg a célszemélyből, amit fel tud fogni. Természetesen itt is vannak különbségek – van, aki csak érzelmi alapon vitázik, van, aki csak meggyőződésből – de ha megfigyeled, még a legokosabbak is csak arra képesek, hogy a célszemély szavaiból kiragadnak egy mondatot – vagy a tetteiből egy önmagában amúgy értelmezhetetlen momentumot – majd azt a saját felfogásuk szerint értelmezik. Újra elmondanám, nincs ezzel semmi baj, aki ezt csinálja, csinálja csak nyugodtan.

Számomra pedig, mint célszemélynek, nagyon hasznos a kritika, mert segíti a „munkámat…” Először is meg kell értened, hogy technikailag a dicséret is kritika. Ugyan azon az elven működik, csak a formája más. Általában csak a „hibáinkat”, vagy a „rossz döntéseinket” kiemelő véleményt nevezzük kritikának, de amikor rajonganak érted, azzal is véleményt alkotnak rólad, épp csak az jól esik. Ha megfigyeled, én sosem reagálok sem a szidalmakra, sem a dicséretekre, sosem próbálom befolyásolni azt a képet, amely az egyének fejében kialakul. Ez még akkor is így van, amikor biztosan tudom, hogy a rólam alkotott vélemény hamis: ha pl. tegnap 4-kor otthon ültem, és te azt terjeszted, hogy akkor láttál bohócruhában ugrálni a parkban, akkor sem mondom azt, hogy ez nem igaz. S nem azért, mert akkora szent vagyok, egyszerűen csak élek az kritizáló teremtette lehetőséggel. Mert miről is van szó? A valóság tudatos megélése nem könnyű: amikor az ember a figyelem hatására először szembesül leplezetlenül önmagával, az bizony fájdalmas tud lenni. Akik már régóta figyelik önmagukat, tudják, miről beszélek; bizony, sokaknak fáj, amikor először szembesülnek tetteik valódi indokával, valóságnak hitt illúzióvilágukkal, vagy korábban sziklaszilárdnak megélt hitük hamisságával. Tudod, a legtöbb ember még nem tudja feldolgozni ezt – csakhogy nincs olyan lény, aki tökéletes biztonsággal belelát mások fejébe, hogy megmondhassa, ki képes szembesülni a tettei következményeivel, ki pedig nem. Én sem tudhatom, mikor látok igazat, és mikor nem, úgyhogy többek közt azért szeretem ha engem szidnak vagy dicsérnek, mert annak, aki azért nem hallja meg amit mondok, mert elhiszi a szidalmakat, vagy aki azért, mert elhiszi a dicséretet… nos, annak még úgy sem tudok mit mondani. Aki még ennyire befolyásolható, az még nem akar szembenézni a saját lényével. Hangsúlyozom, ez egyáltalán nem probléma, egyszerűen csa a rólam alkotott véleménynek van egy ilyen áldásos hatása.

Nos, ha téged zavar, amit rólam mondanak, hát zavar, és kész. Felesleges küzdened az érzés ellen, mert az jön, amikor akar, és megy, amikor akar. Egyszerűen csak mindig jusson eszedbe: aki engem szid, az mindenkinek jót tesz! Önmagának, neked és nekem is… Tartson nyugodtan sarlatánnak vagy hazugnak, miért baj az?

S az előbb azt is mondtad, hogy engem nem érdekel mások véleménye. Figyelj, ez nem igaz. Az emberré válás fontos folyamata az, hogy odafigyelj a többi emberre – a faj és az egyén túlélése múlik azon, hogy felfogd és értékeld a környezeted reakcióit. Úgy is mondhatnám, hogy az a hatás, hogy felfogd és reagálj a rólad alkotott véleményekre, genetikailag kódolt. Természetesen vannak, akik csak vállrázással és közönnyel reagálnak, de vedd észre, hogy ők így is reagálnak (nevet). Arról nem is beszélve, hogy a közönyös reakció általában csak görcsös elfojtás és titkolózás; ilyen esetben sokkal jobban jársz, ha őszintén megéled a benned felfortyanó természetes, emberi érzéseket. Én azért nem reagálok az engem ért szidalmakra vagy dicséretekre, mert nem rólam szólnak. Nem engem szidnak vagy dicsérnek az emberek – amit az ember rólam lát, az a saját felfogása által teremtett valóság. Még A. J. Christianról sem mondhat valóságot senki, mert hát az ő fejébe sem lát bele senki… Arról nem is beszélve, hogy nekem vajmi kevés közöm van A. J. Christianhoz… Gyanítom, ha valaki engem szidna, bennem is megindulna egy folyamat, de mivel ez nem szokott bekövetkezni, nem tudom megmondani, mit tennék vagy éreznék ebben a helyzetben. „