A. J. Christian

Alább idézünk A. J. Christian életrajzi könyvéből. Az alábbi sorok segítenek megteremteni azt a lehetőséget, hogy megérthessük a „Számítógépes játék” és az „Internet” kifejezés egy kiterjedtebb valóságát. Mivel a könyv egy hosszú, két napos riport terméke, ezért meghagytuk a kérdezz-felelek formát: a dőlt betűs szavak a riporter-szerkesztő, Nagy Ervin, míg a hagyományos karakterek Christian gondolatait takarják.

„- Ha már említetted: sok szakember vitatkozik azon, hogy az Internet, és az erőszakos számítógépes játékok mennyire ártalmasak. Mit gondolsz erről?

– Tudod, nem gondolok semmit. Ám ha te megnézed a folyamatot, megláthatod a valóságot.

A technika eszköz. Egy gép. Amely nem ad semmit, és nem vesz el semmit. Az ember az, aki a technikával rombol vagy épít. Az Internet egyrészt zseniális találmány, másrészt meg egy olyan pöcegödör, ahova az ego könnyedén eltemeti az embert. Csodálatos, hogy rengeteg információhoz hozzáférhetsz, csodálatos, hogy idegen emberekkel kapcsolatot teremthetsz. S talán, ami még ennél is fontosabb, könnyedén megélheted az elismerést. Mert nem kell sok pénz, kapcsolatok vagy idő, hogy az alkotásod világhírűvé tegyen; fellépsz a netre, és öt perc múlva mindenki láthatja azt, aki vagy.

S hogy ez miért jó? Tudod, a diktátor minden emberben benne van. A diktátorrá válás egyik oka a félelem – erről már beszéltünk. A másik ok azonban, az elismerés bezsebelésének a hiánya. Mert miről is van szó? Ha megfigyeld, a nagy művészek mindig a haláluk után lettek igazán ismertek. S noha ennek voltak politikai felhangjai is – egy halott művész életműve felhasználható, mert már nem tud tiltakozni – az okok leginkább fizika jellegűek: régebben évtizedekre volt szükség, hogy egy alkotás elterjedjen a világban és az elismerés visszagyűrűzzön az alkotóig.

A diktátorok azért törnek minél gyorsabban totális uralomra, mert az egojuk azt sutyorogja a fülükbe, hogy hiába nagyok, mire a világ ezt elismeri, meg fognak halni. Így az ego, egyszerűen nem tudja kiélvezni a teremtést. Nézd csak meg, ahogy egy diktátor hatalomra kerül, a könyvei vagy a festményei, azonnal tananyaggá válnak az iskolákban és a leigázott országokban. S nem azért, hogy az „eszmével” erősítse a hatalmát. Azt megteszi helyette a propaganda. Az egonak van szüksége arra, hogy megélje az elismerést. Az egyén azért válik diktátorrá, mert az ego beleőrül abba, hogy nem élvezheti „nagyságát”.

Az ember megszállottan hajhássza az elismerést, szinte mindent megtesz, hogy a címlapokra kerüljön. Ha ez nem sikerül, az egoja sérül, és bizony erőszakossá, agresszívvé válik – ha nem lehet a világ elnyomója, elnyomja a környezettét, vagy saját magát.

– Tehát, azt mondod, hogy az Internetnek köszönhetően, kevesebb a potenciális diktátor?

– Kevesebb ego roppan bele abba, hogy nem tud megnyilvánulni, mert a világháló egy olyan lehetőség, ahol szabadon kifejezheti magát. S bizony, ebben rejlik a veszélye is…

Az Internet legnagyobb átka az arctalanság. Mert felerősíti a gyávaságot, a gátlásokat és az öntudatlanságot. Aki a világhálón ész nélkül kritizál, és mindenkinek megmondja a magáét, általában az életben meg sem mer mukkani, vagy a kommunikáció hiánya miatt, gyakran csak agresszívan képes megnyilvánulni. Azok is veszítenek, akik csak a neten képesek ismerkedni: azzal, hogy az arctalanság álruhájában hazudhatnak, elvesztik a változás lehetőségét. Ráadásul, a Háló növeli a társadalom befolyásolhatóságát. Az emberek nagyobb hitelt adnak azoknak a hazugságoknak, amelyekről azt hiszik, hogy egy hozzájuk hasonló írta. Amikor egy bulvármagazin leközöl egy hírt, legyintesz, mert tudod, hogy a fele sem igaz. Azonban, ha a neten olvasod egy „átlagember” véleményét, aki csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy személyesen ismeri a sztárt, hitelt adsz a történetnek. Pedig nem tudod, hogy valójában ki is van a drót másik oldalán.

Az erőszakos játékok pedig…

Érdekes, ha egy gyerek felkap egy puskát, és lelövi az osztálytársait, akkor mindenkit hibáztatnak, épp csak azt a társadalmi, szociális rendszert, amely évek alatt tönkretette a kölyköt. Épp csak a szüleit nem, akik nem figyeltek oda csemetéjükre. Amikor tízmillió gyerekből, akik ugyan azzal a játékkal játszanak, egy erőszakos lesz, hogy lehet a játékot hibáztatni?! A politikusok sokkal közelebb kerülnének az igazsághoz, ha otthon néznének körbe…

Egy játék sosem ad semmit. Hogy is tudna? Egyszerűen csak előhozza azt, ami benned van. Erre nem csak az elektronikus, „erőszakos” játék képes: szerinted annak az erőszaknak mi köze a focihoz, amikor több száz felnőtt ember veri véresre egymást azért, mert huszonkét ember 90 percig rugdosott egy bőrdarabot?

Fontos, hogy megértsd: a gyerek nem tudatos erre a világra. Van saját tudatossága, de a személyisége, amellyel az életét itt éli, az kialakul. Kialakítod te, a szülő, és a társadalmad. Egy gyerek sosem az erőszakos játék miatt lesz agresszív. Az élet hozza elő belőle az erőszakosságot, amelynek része a játék is. Az erőszak minden emberben benne van. Nem lehet elfojtani vagy elnyomni. Nem lehet nevelni, és nem lehet róla nem tudomást venni sem. Az erőszak megoldása egyszerű lenne, ha a politikának érdekében állna. Azonban nem áll érdekében. A rendszer mindig arra vágyik, hogy polgárai egy jelentős része erőszakos maradjon. Mert szükség van katonákra, és szükség van az erőszakosság adta befolyásolhatóságra. Ebben – akárcsak a legtöbb hamis erkölcsösségben – az Egyesült Államok jár az élen. A múltkor moziban voltam. A filmben folyt a vér, repkedtek a kezek és a lábak, ám még egy műanyag, meztelen nőt ábrázoló ruhabábunak is kitakarták a mellét! A szenvedés rendben, a vér lefröcsöghet a vászonról, azonban már egy műanyagbábu melle is tabu.

– Épp az Egyesült Államokban támadják az erőszakos játékokat…

– Mert nem mernek szembenézni azzal, hogy a társadalmukban bekövetkező rothadásért ők a felelősek. Tudod, az ember mindig mást hibáztat – és egy okos politikus könnyedén megmagyarázhatja a szülőknek, hogy nem azért erőszakos a gyerek, mert nem törődtek vele, hanem azért, mert a csúnya játékok erre nevelik őket.

Ha valóban szeretnél segíteni a következő generációkon, akkor meg kell értened, hogy a gyerek azt a mintát követi, amelyet a világban lát. Azonban a lényeg – az érzés – benne van, az erőszakos filmektől vagy játékoktól, csak a mintát lesheti el. Épp ezért, nem az a megoldás, hogy a fiatalok elől megpróbálod elzárni az ilyen témájú játékokat. A gyereket nem üvegburában kell felnevelni – mert azt úgy sem tudod – hanem közösen, együtt kell vele játszani. A szülőnek le kellene ülni a gyerekével, és a játék közben elmagyarázni neki a látottakat. A gyerek csak akkor követi az erőszakos mintát, ha nem lát jobbat. Ha egy felnőtt elmagyarázná, hogy az erőszak sosem megoldás, ha elmagyarázná, hogy a játék ezen formája is lehet szórakoztató mindaddig, amíg a virtuális világ keretei között marad, akkor a helyzet sokat javulna. Csakhogy ehhez arra lenne szükség, hogy a szülők foglakozzanak a gyerekeikkel, és nem a harmadik állasukban dolgozzanak. Arra lenne szükség, hogy a szülők valóban szeressék gyermekeiket, ne csak büszkék akarjanak lenni rájuk.

Ha a felnőttek nem közelednek a gyermekeik világához, elvesztik őket. Ma már felgyorsult a világ, az egymást követő generációk, egyre távolabb kerülnek egymástól: az a technika, ami a mi gyerekkorunkban csak az írók fantáziájában létezett, ma már valóság. Ha a szülők nem élik meg a gyerekek értékrendjét és törvényeit – mert a gyerekek társadalmának saját törvényei vannak –, nem tudják megértetni velük az életet. S akkor, a gyerek azt a mintát fogja követni, amelyet a saját egojával félreértelmez.

– Egy hallgatónk azt kérdezi, hogy:” – Ha Interneten ismerkedem, sosem tudom, hogy milyen is a másik valójában. Nincs arra valami technika, hogy egy emailből megállapítsam, milyen a másik embert?”

– (Nevet) De van. Úgy hívják, hogy személyes találkozás.

– De ha nincs időm arra, hogy találkozzam vele?

– Akkor nem is vagy rá kíváncsi igazán. Ha valóban találkozni akarsz valakivel, lesz rá időd. Ember, ha sajnálod az időt az életre, akkor minek pocsékolod a virtuális világban?”