Az ember arc-képe
Minden nap ott van a lehetőség a kezedben, hogy egy ember életét megváltoztasd, egy társad létét felemeld. Ráadásul, amikor a szíved ad, nem csak a másik, de te is több leszel: ha közel engedsz magadhoz valakit, tekintetetekben fellobban az öröm fénye…
S talán örökre ott ragyog.
Ezt láttam:
A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este. Amikor azt kérdezték, miért, cinikus nevetéssel válaszolt:
– A nővel csak a baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat. A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak… és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra már óvódás korukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük…
Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott. Káromkodva szállt ki az autóból, és segítséget hívott. Miután letette a telefont, elégedettsége visszatért, mert örömmel töltötte el, hogy minden problémát képes megoldani…
Ekkor vette észre a gyereket.
A kisfiú – aki még öt nyarat sem élt meg – egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem.
Csak nézett.
A férfi nem hatódott meg – ezer ilyet látott már –, mi több, még csak el se fordult. A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba…
S akkor megszédült.
Hihetetlen erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi. A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette meg a szívét – azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából.
Egész nap ez a pillanat járt a fejében. Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást, csak egy halott szempárt…
Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arrafelé, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont, és nem színészkedett tovább önmaga előtt. Igenis látni akarta…
A kisfiú pontosan ott állt. A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet. Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra – és elhajtott.
A felkelő nap újra a vasrács mellett érte. Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig…
Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellett egyedül a fiú állt. Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának hála az élet dzsungelében is megállta a helyét. Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vérszerinti család – a fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogyan fogta a férfi ráncos kezét. Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a halállal szemben tehetetlen volt. Nem tudta megmenteni.
Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt.
– Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már látom, hogy ez nem elmúlás, hanem születés. Egy új kaland kezdete. S tudod, azért szállhatok most fel az égbe, mert a valódi haláltól te – akkor ott, a kerítésnél – megmentettél.”
A. J. Christian
