„Mindennapok felhangjai

„Egyedül a szándék nélküli hang tiszta –
az eső elsuttogja a titkokat,
miközben könnyeivel a föld rögeit veri.”

Szó-lánc

A dicsérő szót könnyű elfogadni, a gyűlölködőt még könnyebb. Ha okos vagy, csak a saját fülednek hiszel – de vedd észre, hogy a beszélő szándéka mindig felismerhetetlen, mert míg az igazság csendes és megfoghatatlan, a hazugság a törvény és a vallás hangjával álcázza magát.
Ezt hallgattam:

Egy este anya és nyolcéves kislánya némán ült a sötétben. Üres lakásukat két bőrönd, míg a házuk előtti teret barna egyenruhás tömeg töltötte meg. Ezrek lélegeztek, éreztek és gondolkoztak egy ütemre, lelkük húrjain csak az a dallam hallatszott, melyet az emelvényen szónokló Vezér játszott. A nő hátát a falnak vetve, mereven bámulta a szoba közepén pislákoló gyertyalángot, ám tekintetét hiába töltötte ki a táncoló fénybogár, a gyomrában szűkölő rettegést nem tudta elnémítani.

Azonban lánya nem félt. Csendesen szemlélte az őrjöngő embereket, az üvöltéstől eltorzult vonásokat, s noha egy-egy arc a szomszédságból, az iskolából ismerősnek rémlett, most, a fáklyák fényében bábok viaszos maszkjának tűntek.
– Mi történt velük? – kérdezte halkan.
Az asszony mélyet sóhajtott, felemelkedett, és gyengéden átölelte őt.
– Megőrültek. Felkelt bennük a fenevad, mert ő – biccentett a köpcös figura felé –, hogy uralkodhasson rajtuk, letépte a lelkük mélyén acsargó szörnyetegek láncait.
– De hogyan tudta elvenni az eszüket?
– A szavaival.
A bajszos alak hangja fokozatosan felerősödött. Torkának ereje, mint a születendő vihar, egyre vadabb hullámokkal mosta át a teret, s amikor harsogása megremegtette az eget és a földet, a tömeg ritmikus kántálásba kezdett.
– Látod – mosolyodott el kesernyésen a nő –, a szó a leghatalmasabb fegyver a földön: egy ember ezrek életét, milliók szabadságát veheti el vele. S míg mi a puskától félünk, az önmagában nem öl meg senkit sem. A ravaszt mozgató kéz, a kezet irányító szándék pusztít… de egyetlen gyermek, férfi vagy nő sem tud hivatásból ölni, amíg egy hang gyilkossá nem teszi.
– De miért nem kapnak észbe az emberek?!
– Mert túl buták, vagy túl okosak.
A kislány összeráncolta homlokát.
– Nem értem.
A nő leguggolt, majd amikor az arcuk egy vonalba ért, megszólalt:
– Ha nagyon buta vagy, azért kerülsz a Vezér szavainak a hatása alá, mert kapsz egy bűnbakot. Egy felelőst. Tudod, bölcsőtől a sírig menekülünk tetteink következménye elől. Nem merünk szembenézni azzal, hogy gondjaink a saját döntéseinkből gyökereznek. Mivel civilizált embernek akarunk látszani, fennhangon ritkán átkozzuk a többieket, de a lelkünk mélyén mindig mást okolunk… S amikor egyszer valakit nyíltan hibáztathatunk, előtör a sok elfojtott indulat, és gondolkodás nélkül a másik torkának ugrunk.
– De ha nagyon okos vagyok, miért nem jövök rá erre?
– Rájössz. Ezért a Vezér veled lágyabb hangot üt meg: nem erőltet rád semmit, látszólag hagyja, hogy szabadon válassz. Ám döntésed csak illúzió, mert olyan féligazságokat, a valóságot csak leheletnyit eltorzító információkat ad neked, melyek hatására azt hiszed, hogy a fejedben megjelenő gondolat, a szívedben megszülető érzelem a tiéd. Azért nem veszed észre, hogy megvezettek, mert a gondolkodásmódod a sajátod és igaz – épp csak az alap, ahonnan kiindultál, az másé és hamis.
A lányka nem szólt többet. Egy ideig nézte a macskaköveken masírozó embereket, majd hirtelen megfordult, és elindult a szoba közepén árválkodó csomagjaik felé. Megragadta a kisebbik bőrönd fülét, és mereven az anyja szemébe nézett.
– Akkor soha ne bízzak senkiben?
– Ó, dehogynem! Ha nem bízol az emberekben, a saját gyanakvásod zár falak közé; ha nem hiszel a másik szándékában és szeretetében, a világ szavak nélkül pusztít el! Bízzál, kicsim! Lehet, hogy egyszer-kétszer fájdalom lesz a vége, de míg az élet fájdalmában benne van a boldogság lehetősége, a gyanakvás zárkája nem ad mást, csak a közöny örök szürkületét.”

A. J. Christian